Fogy az időm

Ha elsorvad bennem

ősi ösztön karja,

agyamtól a fényt

nincs mi eltakarja.

Meglelvén széttiprom

az életadó férget,

tisztán látom majdan,

miről szól a történet.

Szememről a hályog

végleg lekerül,

völgyek rejtett zuga

síksággá terül.

Belátom a földet,

s felszínén görgetem

odvas fatörzs gyanánt

szertefoszló életem.

A teleim felét már

magamévá tettem.

Mit értem el eddig,

mondd mivé lettem?

A pillanat homlokomra

barázdákat váj.

Hazudnék, ha azt mondanám;

ez cseppet se fáj.

Elmerengve nézem menetét,

a pettyes labdát hogy tapossa szét,

tengely nélkül forog a kerék,

megállítanám, de rettentő nehéz.

Azt kívánom utoljára még,

érezzem a nyár leheletét,

bontson bimbót kedvemért a rét,

legyen éppoly gyönyörű, mint rég.

Hadd heverjek benne még egy kicsit!

2001.

Következő ->