Új fosszília

Lépted mentén zizeg
elmúlt korok története,
még alszik az erdő
és erőtlen lélegzete
olykor kihagy.

Porlepedék borít
fakadni kész rügyet
és szürkére színez
minden szál füvet,
mely jövőt remél.

Sírna, üvöltene,
de nem teszi,
a múltba réved,
majd felveszi
a csúf fosszíliákat.

Elfogad már mindent,
s bár elméje az úr,
meg-megpendül mégis
legbelül egy húr
és furcsán morajlik.

Halld meg e zenét
és ne légy rest,
táncolj míg bírsz,
s ha eljön az est
végy egy takarót!

Terjedni fog mindenütt
az erjedt hideg,
és búcsúszó nem jut
immár senkinek,
elfogy a szeretet.

Még mindig pihen,
a tudat már csak ilyen,
feleszmélni késő
már faragott a véső
új fosszíliát.

2002.

Következő ->