Utolsó alkony

A holdfény az éjbe

szürkületet képez,

alakokat fest

kunyhóm sötétjébe.

Táncol és játszik

elmúlt idők búja,

idilli szépsége

a régi nótát fújja.

Ágyamon várom a hajnalt,

oly kedves a csend,

álmatlan órák után

pirkadat szele leng.

Kilépek a tornácra

belátom a tájat;

apró cserjéket,

vaskos szilfákat.

Felnyergellek öreg pej,

kifényesítem a csizmát,

bekenem olajjal

kopott sarkantyúját.

A harmatos nádtetőre

szivarcsutkát dobok,

a parázs felizzik,

s a fedél máris ropog.

Már nem kell vágtatnod

drága jó gebém,

hű társam, barátom

elég ha lassan lépsz.

Lóhátra ülök

immár utoljára,

s eljutok naplementig

időm kapujára.

A kedves óriás tüze

körülveszi formám,

lassan elnyeli

csizmám sarkantyúját.

Bőrruhám rámtapad,

eggyé válunk végleg,

átlépünk a horizonton,

porrá lesz a vérem.

2000.