Az élet után
Nehéz utamon csizmám régóta jár,
vándorbotom meghajlik már.
Vadóc földem végső állomás,
megpihenek rajta fagyos éjszakán.
Mozdulatlan fekszem, és mint takaró
befedi roskadt testemet a hó.
Lágyan ölel át, mint csalfa mátka,
bizsergetve érint fehér lába.
Ne nyúlj hozzám, ne piszkálj,
hagyj eltűnni vége már!
Testem-lelkem földbe vágy,
tudom, érzem vége már.
Ne hamvaszd el testem,
ne ácsolj fejfát;
egyenek a varjak,
s a földigiliszták!
Ne tégy koporsóba,
nem kell búcsú sem,
hagyj ott elrohadnom
szépen csendesen!
Utolsó dobbanás szívem moraja,
az agyhalállal jő lelkem alkonya.
Befogad a föld, eltakar a gyom,
díszes paraj nő elfolyt arcomon.
2000. |