Még létezünk!
Küzdelemre termett
bátor erős népünk,
szilaj lovak hátán
új mezőkre léptünk,
hol férges lelkű
gyülevész hadakon
átgázolt seregünk,
s nem akadt hatalom,
mely üvöltésünk hallván
ne reszketett volna;
égiekhez fohászkodva
fetrengett a porba
minden keresztény.
Csúszómászó vonaglásuk
összefogást szült,
ősapáink vállára
súlyos hám feszült.
Népbutítás, paktumok;
az erkölcs itt elveszett,
s etnikai kavalkád
csapolta meg véredet
szeretett hazánk.
Mindig volt ki elárult
és kínodon nevetett,
de nem fiad volt egyik sem,
az csak fattyú lehetett!
Mert ki döfne tőrt
az anyai méhbe,
mely táplálta nevelte,
óvta, s remélte
hogy fia naggyá válik!
Érkeztek újak,
hasonlók és mások,
fejünkre vetettek
megannyi rút átkot.
Fegyverekkel rohantak
a felfeszített testnek,
majd bársonyos kézzel
kohóba terelgetnek,
hol az ékes nemesfémből
síneket öntenek,
amin a tőke mozdonya
ismét továbbmehet.
Új gyarmatnak kellünk
nem pedig társnak,
ősi kultúránknak
mély gödröt ásnak.
A kiosztott szerep,
mit népünknek szánnak;
pucéran gyűjteni
idegen kaptárnak.
Talán a parázs
még lángra lobban
és az összes szív
egy ügyért dobban,
hisz élnek magyarok
magyarhonban.
2004.
Következő ->
|